—Azt mondta apu a kocsiban, ne vegyek meg semmit, ha nem biztos, hogy igazán-igazán kell. Azt is mondta, hogy ha meguntam egy játékot, ajándékozzam inkább el, ne dobjam ki, mert az óriási pazarlás volna!
—Tudom, mi is elajándékozzuk a kinőtt ruhákat. –szólt közbe Mintaki.
—Aztán azt mondta, elege van már abból, hogy mindenki autót vesz, elege van a dugóban ácsorgásból. –folytatta Málna türelmetlen pillantást vetve Mintakira, hogy hagyja már befejezni, amit elkezdett.
—Hát ajándékozd el az autót! –mondtam erre. Úgyis csak mérget füstöl vagy foglalja a járdán a helyet. Ajándékozd inkább Vilma néniéknek! Ők otthon vannak egész nap, bármikor tudják szerelegetni, pucolgatni.
—Na és mit válaszolt?
Először is összeráncolta a homlokát.
—Igazad lehet –sóhajtotta  —De hát annyit kellett ezért az autóért dolgozni… -mondta és nyelt két nagyot.
—Te érted ezt Mintaki, mert én egyáltalán nem. —Szerintem örülnie kellene inkább, hogy legalább miattunk nem betegszik meg senki többé és miattunk nem kerül még több széndioxid a levegőbe, amitől sivatag lesz a Föld. Na meg legalább nem kell annyit dolgoznia, hiszen elég lesz kevesebb pénz is.
—Ez jó, de persze a legjobb, ha senkinek sincs autója. –mondta erre Mintaki. -Legyen egy három családnak, ha lehet! -kérte Málna.